A friedrichstrassei állomás büféjébe Pancho Dirk viharzik be. Egy kis dohányt hoz, még a múltkori költöztetésert. Nyomában hosszú fekete bőrkabátot és gyűrött kalapot viselő férfi tántorog. Szakállas, görnyedt és mosdatlan, ötven körül járhat, de lehet tízzel több vagy akár kevesebb is, az ilyennél ezt nehéz megállapítani. Körülnéz, begyűjt pár pillantást, meghajol és rákezdi:
„Szervusztok, fiúk… Hamlet voltam. Álltam a tengerparton és a hullámveréssel társalogtam, BLABLA, hátam mögött Európa romjai. És most adjon nekem, kisasszony, egy kupica rozspálinkát, egy sört és egy szendvicset. És mi a véleményük, elég mélyen beleétlem magam?“
A kisasszony meg sem nyikkan. Néhány – zömmel a földalattinál dolgozó – pasas bólogat.
A pofa felröhög, rátámaszkodik a pultra, átszámolja az apróját, és szép sorban, egyenként leszurkolja az érméket a kis tálcára. Cvak-cvak-cvak-cvak-cvak. Lehajol, arcát a nagy hűtőszekrény megvilágított üvegfalához nyomja és válogat a zsemlék között.
„Nem, a szalámisat ne, azt a sajtosat kérem, mert a szalámi biztosan sertésbőrből készül. Ki tudja, kisasszony, mi mindent darál bele abba a szalámiba. Különben is – a darált hús önmagában is undorító.
„Kedves uram! Lát itt valahol darálót?“
„Nem látok!“
„Nahát! Itt semmit sem darálunk. A szalámit ideszállítják, én meg szeletelem és árulom – nyelvel a büféslány.
Günter üdvözli a szakállast, a távolból koccintanak a sörrel, a pofa kimegy, kiáll a peronra, úgy egy méterre tőlünk, csak az üveg választ, el bennünket. A szerelvényeket bámulja meg a büfé narancssárga burkolatát, és az állomás falain minden lehetséges irányba szétfutó szürke kőlapokat. A peron végében a lapok beleolvadnak a sötétségbe.
Günter megkérdezi, felismertük-e férfit. A fejünket rázzuk.
Ő Felix Reiner.
„Hé, várjatok csak, az, aki Dean Reeddel cowboyokat játszott a Jugóban forgatott, endékás indiánfilmekben? Dean mindegyikben nagy bunyós volt, de pozitív hős, Reiner is használta az öklét rendesen, de ő mindig gazfickó volt. Nem ismertem volna meg, totál fel van püffedve – mondja Pancho Dirk.
„Na ja, de micsoda fantasztikus színnész. Csak kicsit el van ködösödve az agya. Színházban játszott, ünnepelt színész volt… de aztán történt az az eset… egy este előadás után részegen vezetett hazafelé, elütött egy biciklistát, egy egészen kicsike lányt, elgázolta, pánikba esett és elhajtott… De valaki felírta a rendszámát, úgyhogy elítélték… Másfél évra kasztlizták be jogerősen, hírnév ide, hírnév oda, ettől kattant be. Amióta kijött a sittről, a pályaudvarokat meg a kocsmákat járja, és az utolsó színdarabot próbálgatja-csiszolgatja, amiben játszania kellet volna. Hamletmasina a címe.
„Heiner Müller színműve. Tanítják a suliban. Őrült egy darab. És kit játszott volna benne?” kérdezi Pancho Dirk.
„Én nem sokat járok színházba, nem tudom, milyen az a darab, jó vagy rossz, de állítólag a főszerepet játszotta volna, magát Hamletet, aki gép akar lenni. A friedrichshaini Sünben Reiner mindig elbújik hátul a vécében, valaki megszólal: most!, erre kiront, elhajítja a kalapját meg a bőrkabátját, leveszi a trikóját és félmeztelenül az egész terem füle hallatára elordítja magát: Az anyaöl nem egyirányú utca… Heil Coca-Cola! Királyságot a gyilkosnak… és a nők meg a pasik tapsolnak, mert meggyőzően és emberien játszik… Aztán meghajol és előadja parádés számát: Gondolataim megannyi ütés az agyamban. Agyam merő seb. Gép akarok lenni. Legyen kezem, hogy tudjak fogni, lábam, hogy tudjak járni, fájdalom nulla, gondolat nulla… És a nők már törölgetik is a könnyeiket, a pasik meg sorra rendelik a féldeciket, és isznak a mesterrel a színészbúra.
„És hogyhogy nem megy vissza a színházba?“ kérdem.
„Nem akar, azt mondja, először lélekben meg kell tisztulnia, a színházat is, a csalátdját is elküdte a pokolba. Pályaudvarokon meg ismerősöknél alszik. A felesége néha megkeresi a kocsmában, tiszta fehérneműt meg gyümölcsöt hoz neki, és kéri, hogy jöjjön haza, hogy a lányuk érettségizni fog, de ő, hogy még nincs itt az idő, még nem tisztult meg… így aztán az asszony másodszor is megkeresi, hogy haza kéne jönnie, hogy a lányuk azt mérlegeli, melyik főiskolára jelentkezzen... mire ő azt mondja hogy áz élentél nincs jobb iskola, és hogy se ideje, se kedve ilyesmin tanakodni, döntsön a lány egyedül, és a felesége harmadszor is megjelenik, hogy a lányuk férjhez megy, hogy a vőlegénye családostul náluk ebédel… mire ő, hogy ha rajtuk Isten áldása, akkor neki ott semmi keresnivalója, és tovább csiszolgatja szerepét, Hamletet, aki gép akar lenni. És tetejébe vegetáriánus, merthogy a hús állítólag megterheli a májat, márpedig a máj az elme tükre. És ez már négy éve így megy.
Felix Reiner az ablak túloldalán áll, fejét kissé hátraveti, mint aki mindjárt bedől az ágyba, egyik kezében a sörösdobozt gyűrögeti, a másikban újabb zsemle, azt majszolja, szájából morzsák potyognak, és szikladarabként zuhannak a földre. Egy-két pillanat, és volt zsemle, nincs zsemle.
Günter felbont egy újabb sört, és azt mondja: „Egyébként a földalatti vonzza a nagy művészeket. Könnyen lehet, hogy ennek az energiaáramlás az oka, amit a felszínen nem érzel, de itt, a föld alatt jelen van. Olvastam, hogy befolyásolni tudja az emberi elmét.
Megjegyzem, hogy ezt az áramláselmétet olyan hajánál fogva előráncigált dolognak tartom, nekem túl pszicho, Pancho Dirknek nyitva a szája, mint mindig, amikor egyetértően bólogat, de Günter értetlenül csóválja a fejét, izzadt homlokát törölgeti, fullasztó hőség van itt lenn, és azt mondja, hogy az áramlás igenis létezik, hogy az ilyen áramlástól jó hangulatba kerülhet az ember, de nyomott is lehet tőle, észre sem veszi, hogyan.
„Hallottam egy elméletet, miszerint a Führer attól kezdve, hogy a háború vége felé ideje nagy részét a bunkerban töltötte, egyre gyatrább pszichikai állapotba került, még ha az utolsó pillanatig bizonygatta is titkárnőjének, hogy mindent kézben tart, csak higgyenek benne az emberek. Egy természetgyógyász azt állítja, hogy nem is lett öngyilkos, hanem valami föld alatti energiaáramlás végzett vele. Az ilyen áramok elől nem szökhet meg az ember, mint ahogy Eichmann sem tudott meglépni a Moszad elől.
Günter letörli a habot a szájáról és folytatja: „Elképzelhető, hogy vannak emberek, akiket ez az energiaáramlás ötletekkel tölt fel. A Stadtmittén időnként egy amerikai szokott ücsörögni, valami Adam Schmidt. Akcióművésznek nevezi magát, vagy a pillanat művészének. És mit mondjak, remekül megél ezekből a pillanatokból.
Megtudakolom, milyen műfajban alkot, és a válasz bődületes marhaságnak hangzik: „Ez a Schmidt kiszedegeti a szemeteskosárból az újságokat, kitépdesi azokat a lapokat, amiken reklámok vannak, és aztán néha tíz, néha húsz színes hajócskát hajtogat belőlük, szétrakosgatja őket maga körül, mintha azokon akarna hazahajózni, szemléli, nézegeti művét, és amikor kesz a flottilla, egy kis automata géppel különböző szögből lefényképezi, és aztán olyan őrjöngés tör rá, hogy az összes hajót fecnikre szaggatja és visszatömködi a szemétkosárba, amit később felgyújt, és megvárja, míg kiszállnak a tűzoltók, őt meg begyűjtik a zsaruk, a végén még sírva is fakad, mint valami elveszett kissrác. Azokat a fotókat aztán állítólag felettébb jó áron sózza el, csupa híres galéria érdeklődik irántuk.
Azt beszélik, hogy ennek a Schmidtnek vérében van az üzlet, mert egy nagy amerikai hajótulajdonos fia, a papának mindennap öt hatalmas, banánnal megrakott hajója horgonyoz Brémában, és másnap megint öt, de másik öt, ám ezek is dugig vannak dél-amerikai banánnal. A papa látja el banánnal a német háztartásokat Brémától Zittauig.
Pancho Dirk búcsúzik. a Ku´Damm egyik kávéházában van rendevúja egy kisasszonnyal, aki a KaDeWe harisnya-és luxus női fehérnemű osztályán eladónő. Pancho Dirk eldicsekedett vele, hogy a Zittyben feladott egy hirdetést, úgy csípte fel.
Kelet-berlini fiú keres nyugat-berlini lányt az előítéletek leküzdése és közös tavaszvárás céljából. Nyitott nő jelentkezését várom.
A lány állítólag megígérte, hogy otthon bemutat neki néhány idei, nyári modellt, amit ma titokban kicsempész az üzletből, hogy másnap reggel aztán visszategye a polcra, éz buzgón kínálgassa az asszonykáknak és kisasszonykáknak, akik akkor is tetszeni akarnak, amikor a hálószobában elalszik a villany.
„Uraim, vérbő ihlet közeledtét érzem. Szép nagy segge van, és harisnyakötőt hord. Hű, micsoda montírung lesz itt!“ hetvenkedik Pancho Dirk búcsúzóul.
Günter nevet, és megkérdezi tőlem, hogy ez a Pancho nem szokott-e néha szájhősködni, aztán megy, és nagyot sercint a sínek közé.
„Van itt egy festőnk is. Rudi Dreschernek hívják.“
„Hol? Az U-Bahnban?“
„Aha. A peronon szokta felállítani a festőállványát, kikeveri a színeket, előregörnyed és nekilát, hogy megfesse Szász-Svájcot. Az emberek meg-megállnak mellette és faggatják, honnan veszi ezeket a szép természeti motívumokat. És ő elmondja, hogy amikor tíz évvel ezelőtt utoljára Szászországban járt, mindet belefényképezte az agyába, és most emlékezetből fest. Hosszú évek óta őrizgeti őket a fejében, mint valami páncélszekrényben. Csak a színeket, azokat kell minduntalan előkaparnia az emlékezetből, azok állítólag úgy szállnak el belőle, mint buborékok a szódásüvegből. És így, valahányszor az emberek megkérdezik, honnan veszi azokat a szép telt színeket, szétnéz a peronon és azt mondja: Hogy honnan? Hát innen! És ecsetével az állomás falaira mutat. Kesz gyönyörűség, hogyan virul itt minden.
Günter előhúz egy kék zsebkendőt, belefújja az orrát, aztán visszateszi a zsebébe.
„Zöld színért az Unter den Lindenre jár, mert az az állomás állítólag úgy néz ki, mint egy moszattal benőtt akvárium, világoskékért a Senefelder Platzra szokott elvonatozni, amikor nem biztos benne, milyen színe volt is az Elbának a Drezda melletti Loschwitz-hegy lábánál, ott, ahol a világ legrégebbi drótkötélpályája van. Rudi állítja, hogy addig, amíg Csehországban teljes gőzzel működött a vegyipar, az Elba szép tiszta, természetes kék volt, de amióta leállították azokat a gyárakat, hát csupa iszap és levél és mocsok… Élénksárgáért pedig a Rosa-Luxemburg Platzra jár, ahol máig sem tudják eldöntetni, hogy újra felállítsák-e Rosa szobrát vagy sem. Egyre hezitálnak, és Rudi akkor szokott elmenni oda, amikor hezitál, hogy milyen árnyalattal adja vissza a tomboló nyárban a Bad Schandau környéki mészkőszirtek és fenyvesek fölött ragyogó napot. Ezt a tájat már Goethe is magasztalta, amikor arra ment Teplicébe…
Megtudakolom, hogy Rudit nem zavarják-e az emberek és vonatok a zajongásukkal meg robajlásukkal, mert elképzelni sem tudom, hogyan képes valaki ilyen ricsajban összpontosítani. Günter szerint Drescher váltig állítja, hogy a természet örökös lármából született, és hogy őt a zaj meg a gyorsaság bensőséges tűnődésre ihleti, hogy fél napig tűnődik a vászon fölött, aztán a szemközti koszos falat bámulja, és este már a kora tavaszi Elba-völgy látképében gyönyörködik, ahogy Königstein várából látta.
„És az arra járók meg-megállnak, együtt örülnek vele, és ő boldog, mert jól érzi magát az emberek között, és még el is ad nekik néhány példányt a hajléktalanok újságjából, amivel egy kis mellékeshez jut, névjegyeket osztogat, azzal a figyelmeztetéssel, hogy most fél évig nem lesz ideje maszek képekre, mert egy schönebergi előkelő olasz étteremben fest, a nőstény farkas emlőjéből tejet uzsonnázó Romulust és Remust rendelték meg tőle.
Az olaszok nagyon elégedettek lesznek. Mert Rudi aztán el tud pepe
cselni a részletekkel: az Elba völgyében úszó kis hajón világosan kiveheted, hogy német vagy cseh lobogó leng-e az árbocon, hogy hány tagú a legénység, és hogy fekete szenet vagy kokszot szállítanak-e. Rudi a régi realista iskola követője.
Günter finomen a tenyerébe böffent: „Ën csak attól félek, hogy már nem sokáig lesz boldog itt lenn, mert úgy hírlik, hogy az összes állomást azonos fazonúra akarják igazítani, már ami a színt illeti, legvalószínűbb, hogy mind sárga lesz, mert a sárga pozitiv szín, állítólag eltéríti az embereket a negatív gondolatoktól. De akkor Rudi csak napot festhetne meg napraforgót vagy az egyiptomi sivatag izzó futóhomokját…
Günter az órájára néz, és azt mondja, hogy lassan mennie kell, estére az anyósához vannak meghíva, ma ünnepli a nyolcvanadik születésnapját. Kinn lakik Charlottenburgban. Oda szoktak kiköltözni öregségükre az élemedett korú berlini özvegyasszonyok, mert ott nyugalom veszi körul őket, és közel vannak a Ku´Damm-i, hajlongó személyzetükről és Sacher tortájukról híres, elegáns kávéházakhoz, ahová csak özvegyek, japán turisták és hervadt filmcsillagok járnak, na meg Pancho Dirk, amikor be akar etetni valakit.
Az öreglány állítólag nem győz áradozni, hogy ahol lakik, ott a padok mellett terebélyes gesztenyefák állnak, és elég nagy árnyékot vetnek, úgyhogy barátnőivel egész vasárnap nyugodtan tereferéheltnek arról, hogy melyik kávéházba üljenek be hétfőn és melyikbe kedden, hogy a Café Kranzlerbe menjenek-e vagy inkább valahová ki, a zöldbe.
Megjegyzem Günternek, hogy ez az élet nekem sem volna ellenemre. Hazudom, nem szeretem a Sacher tortát, sem a hervadt filmcsillagokat, és az az érzésem, erre Günter is rájött.
„Mindenkinek érdeme szerint… Az anyósom szörnyen akkurátus. Egy ízben öt percet késtünk, és már nem nyitott ajtót. Állunk a folyosón a virággal meg a flaskával, csengetünk – semmi, dörömbölünk az ajtón – semmi, egész nap egy árva falatot sem ettünk, merthogy már előre fentük a fogunkat a vacsorára, boros szarvasszűzérme volt beígérve, az anyósom mestere a vadételeknek, én már kovályogtam az éhségtől – nyomja el cigijét a hamutartó szélén Günter.
„Aggódtunk, hogy tán csak nem ütött az órája, hiszen jócskán benne jár a korban. Dörömbölünk és csengetünk, míg csak ki nem jön a szemközt lakó szomszédasszony, hogy a néni biztosan otthon van, végül kihívja a rendőrséget. De az öreglány nekik sem nyitott ajtót, úgyhogy fel kellet feszíteniük a zárat.“
„És jól volt?“
„Jól! Ült a nappaliban az ünnepien megterített asztalnál, pöfékelt és tejszínhabos kávét kortyolgatott, és úgy tett, mint aki egész idő allat semmit sem hallott, de én tudom, hogy truccolt, mert szörnyen akkurátus, mert bántotta a pontatlanságunk, bántotta, hogy nem becsüljük őt. Egyszer azt mondta a feleségemnek, hogy az Ulbrichtól meg a Honeckerertől tanultuk a pontatlanságot meg a lazsálást, hogy azelőtt másképp volt. Egy dél-bajorországi gazdaságban nőtt fel, vasutashoz ment férjhez, és az akarata ellenére hozta fel Berlinbe. De az öreglány aztán megszokta itt, és a tenyerét dörzsöli, hogy a németek most majd ugyanolyan pontosak lesznek, mint régen. Pontosak, rendesek és tiszták. Ezért aztán rohanok, nehogy megint a klotyóban végezzék a szűzérmék, mert az öreglány tényleg fejedelmien főz. Éz add át üdvözletemet Katrinnak!“
A peronnál fekéz a szerelvény, amely pontosan úgy néz ki, mint az összes többi, mint amelyik ezelőtt húsz perccel, egy órával, egy héttel, egy hónappal állt meg itt. Az egyes S-Bahn. Wannseeba megy. A Potsdamer Platzon, az Anhalter Bahnhofon, Schönebergen és Zehlendorfon keresztül. Wannseeban át lehet szállni a Potsdamba menő hetesre. Vagy egy másik vonattal vissza lehet jönni a városba.
Překlad: Zsuzsa Detre, 2005